Szerintem egy rendezőnek mindenekelőtt az a feladata, hogy eszközöket adjon a színésznek ahhoz, hogy hogyan ne legyen realista. A színész egy búvár, aki a lélek mélyére merül, ott szenvedélyeket gyűjt, felhozza, kapargatja, lekeféli, farigcsálja őket, amíg testi jelekké nem válnak. Metaforává alakít egy érzést.
Tudja, hogy nincs vég nélküli mozdulat, egyik mozdulatlanságtól megy a másikig, mint a táncosok, akik még a levegőben is megállnak. Csend nélkül nincs zene. Nincs erő nyugalom nélkül. Nincs óceán, amelyet ne határolna partvidék. Figyeljen. Minden igaz, minden magában a pillanatban történik, soha nem később, soha nem előbb, játsszon a jelenben, csak egy dolgot egyszerre. Teljesen felejtse el az előző állapotát, hogy a jelent játszhassa el. Figyeljen. Tudjon elengedni, elengedni és az állapotok sokszerûségének kitenni magát. Figyeljen. Lássa, mi történik saját magában, természetesen, de lássa magát a történelemben is, és soha ne hagyja a képzeletet bezárulni.”
© Krétakör Alapitvany, [prae.hu->http://www.prae.hu/prae/news.php?menu_id=11&aid=6821], Budapest, 2010
ISBN : 978-9630681629